Régi és új versek, kapott novellák, saját történetek

Saját versek amik a szívemől szólnak, kevenc versek csodás íróktól, rövidebb hosszabb novellák

Búcsúzkodó
 
Ma még csak engem emleget
Az ág, ha gyér levele csörren;
Deholnap a szél a határt
Hiába kérdezi felőlem.
 
Megyek s itt minden elfelejt:
Az ég, a rét, az ág s a tó
Csak te őrzöd emlékemet
Mint gyilkos lábnyomát a hó.

 

De jön az álom
 
Gondolatom csupa vád és panasz,
Mert megkötöm mint egy kölyök kutyát:
Rohanna feléd árkon, bokron át-
És durván mordulok rá. Itt maradsz!
 
És rád sem gondolok. Sok vaksi gond
Rugdal, cibál mellém szegődve társul.
Agyam a zajtól, bajtól még sikong,
Azután lassan-lassan belefásul.
 
De jön az álom, arcán gúny villan át:
Gondolatomat, vinnyogó kutyát
Megsimogatva láncáról eloldja.
 
S az nyargal hozzád, szinte megbolondulva, 
Füledbe csókól, nyalja tenyered
S egész reggelig ott marad veled.
 
 
Egyedül
 
Fűz-gallyakon éles fények suhannak.
Ködből felágaskodnak a hegyek.
Ma mentél el. Átjár a hűvös fuvallat.
Vadludak ékje szántja az eget.
 
Nyers hangjuk, mintha szekér nyikorogna, 
Belémhasít a messzeségen át:
Az idő szekere! Viszi orozva
A lombot...könnytelen nézik a fák.
 
Égő szemem belebámul a ködbe:
Partot, hegyet bejártam itt veled.
Kapaszkodnám a fákba, vízbe, rögbe,
Mintha kezem benned fogózna meg.
 
Vad forgatagban eltévedt a gyermek,
Anyját hívja,-rázza a rémület-
Így állok. Hol a kedves arc? Didergek.
Két hét. Addig mit kezdek nélküled?
 
 
Délután
 
A kedves alszik, szétomlik ölemben
Meleg, sötét, vékonyszálú haja-
Kint augusztus mély hegedűje dunnyog
S felhők után kap a mandulafa.
 
Még hallotta, hogy súgtam neki: Drágám,
Félálomban felnevetett--
Most elnyílt szájjal szunnyad az ölemben
S én hajtom arcáról a legyet.
 
Nézegetem, figyelem, hogy suhannak
Arcán az árnyak s hogy villan a fény--
Összekulcsolt keze emelkedik
És süllyed türkizkék pulóverén.
 
Meg-meglibben a száradó ruha,
Egy nyitvahagyott ajtó nyeketeg,
Peteg a váza-virág himpora
Lábam zsibbad s moccanni sem merek.
 
Nagy felleg rongyokkal törölgeti
A szél az ég piszkoskék végtelenjét--
A kedves hajába, szétfújt bozótba
Zizegve hull s nászt ül két szemtelen légy...
 
 
Emlékezés egy nyárra
 
Midőn az alkony a természetet
Betakargatja szürke fátyolába
Egy fénysugárt az égen ott feled
S minden homályba süllyed el utána--
 
S e percben a nyárfaliget
És szebb, üdébb a rét virága, bokra:
Egy bűvös kéz a földet és eget
Kápráztató közös mezőbe fogja;
 
Így az emlékezet, késett sugár
Visszatéved az elmerült napokra:
Szigeti fák közt hűvös illatú nyár
S mint akkor, minden újra él ragyogva:
 
Hamvas hajad s hajlékony termeted,
Mit átfon karom, mint fát a folyondár;
Az éj, mely izzó ajkunktól piheg, 
Szemed, mely tisztább minden csillagoknál...
 
Maradj velem, te nyájas arcú nyár
Illatozzál, szerelem rózsaága!
Lobogj, lobogj; te megkésett sugár
Virulj ki újra, lelkem ifjusága!


Weblap látogatottság számláló:

Mai: 5
Tegnapi: 8
Heti: 43
Havi: 235
Össz.: 26 779

Látogatottság növelés
Oldal: Képes Géza
Régi és új versek, kapott novellák, saját történetek - © 2008 - 2024 - magan-versek.hupont.hu

A HuPont.hu ingyen weboldal szerkesztő mindig ingyenes. A weboldal itt: Ingyen weboldal

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat

X

A honlap készítés ára 78 500 helyett MOST 0 (nulla) Ft! Tovább »